Életrajz

Az egész történetem akkor kezdődött, amikor 1978-ban megszülettem.

Családom nagyon szerette a zenét, bár egyikük sem volt főállású előadóművész. Ettől függetlenül Édesanyám elég jól zongorázott, Nagymamám kórusban énekelt koloratúrszopránként, és Nagyapám harmonikázott… ez utóbbi lett az én “vesztem”:).  Mindig eleven gyerek voltam, de ha felvette a harmonikát, és játszani kezdett, szinte szoborrá kövülve hallgattam Őt. Ilyenkor megszűnt körülöttem tér és idő! Ezek az alkalmak felkeltették érdeklődésem a hangszer iránt, persze itt nem voltak még távlati terveim.

1981-ben nagy meglepetésemre kaptam egy 40 basszusos harmonikát harmadik születésnapomra, az egyik legszebb ajándék volt, és nem is gondoltam, hogy ez a pillanat meghatározza majd további életem alakulását. Akkor a hangszer még szinte a bokámig ért, de engem nem érdekelt… dacolva a hangszer súlyával órák hosszat képes voltam gyakorolni. Ebben az időben nagy élményt jelentett, mikor Nagyapám rendszeresen foglalkozott velem, a kezdeti lépéseket az Ő segítségével és kontrollálása alatt tettem meg… amiért örökre hálás leszek neki:)!

Nagyapám hamar észrevette tehetségem, így keresett egy hivatásos harmonikatanárt, aki elkezdett velem foglalkozni. Három évig tanított, de utána azt mondta, hogy magasabb szintű oktatásra lenne szükségem. Így kerültem először Herrer Pál előadóművészhez, majd később a híres Tabányi Mihály, Kossuth-díjas harmonikaművész lett mesterem. Csodálatos éveket töltöttem el mellettük, rengeteget tanulhattam. Egyszer Tabányi Mihály azt mondta nekem, hogy “a játékod nagyon hasonlít az enyémhez!” majd felajánlotta, hogy minden technikai trükkjét megmutatva a tökéletességig fejleszt. Bolond lettem volna nem élni ezzel a lehetőséggel, de meglett az eredménye, hiszen sokszor mondják, hogy pont úgy játszom, mint Tabányi!

1986-ban az első zenei versenyen korkedvezménnyel indulhattam el, ekkorra már kinőttem a 40 basszusos harmonikám, így megkaptam Nagyapám 120 basszusos hangszerét. Végre egy hangszer, ami… ismét majdnem a bokámig ért:)! Ezen a versenyen Liszt II. Magyar Rapszódiát játszottam, és bár a versenyen indulók felső korhatárát 24 évben állapították meg, én 7 évesen megnyertem a versenyt! Ennek az élménynek hatására egyre inkább tudatosan kezdtem a zenei pályára készülni. Kezdetben junior I és II., majd később amatőr, végül profi kategóriában indultam, így elmondhatom, végigjártam a ranglétrát. Az elkövetkező 10évben 34 zenei versenyen indultam, melyből 33-at sikerült megnyernem.

Kiváló tanáraimnak köszönhettem, hogy játékstílusom gyorsan fejlődött, a színpadi megjelenésem is előnyösen változott, de közben felismertem egy hiányosságom… zeneelméletből nem fejlődtem arányosan a hangszeres tudásommal, így többek javaslatára megkerestem Esze Jenőt, aki kimagasló tudású zongoraművész. Magán tanítványként járhattam hozzá, az elméletet nagyon logikusan haladva tanította nekem. Két iskolai nyári szünetet “beáldozva”, intenzív tanulás mellett sikerült  behoznom a lemaradásom, így a gyakorlati és elméleti tudásom egyensúlyba került.

Kapcsolatunk szerencsémre nem szakadt meg, később 1997-ben Esze Jenő hívott, és javasolta, felvételizzek a Kőbányai Zenei Stúdióba. Harmonika szakra terveztem a felvételit, de kiderült, hogy rajtam kívül senki nem jelentkezett, így annyit tudtak ajánlani, hogy megpróbálhattam felvételizni zongoraszakra. Engem mindig érdekelt a zongora, de ezt akkor mégis túl nagy feladatnak éreztem. Persze a kihívások mindig inspiráltak, tehát döntöttem… megpróbálom. Három nap alatt tanultam meg a felvételihez szükséges két számot, de nagyon feszült voltam a felvételi miatt. Akkoriban  évente 10 jelentkező lehetett zongora szakos, de csak 7 embert vettek fel a több, mint 100 jelentkezőből. Benne voltam:)! Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy sikerült a felvételim. Esze Jenő lett itt is a zeneelmélet tanárom, majd a zongora-főtárgy tanárom is. Ezután következett négy nagyon kemény év, mert valójában nem voltam zongorista, és mégis teljesítenem kellett az zongoristákkal szemben támasztott elvárásokat és követelményeket.  2001-ben kitűnő eredménnyel végeztem az iskolát, melyre nagyon büszke vagyok. Itt szeretném megköszönni tanáraimnak a belém vetett bizalmat, mellyel mindig támogattak.

Miközben versenyekre készültem, és zongoraszakra jártam, elkezdtem “vendéglátózni” is, de a szó legnemesebb értelmében. Úgy értem, hogy csak színvonalas helyeken, színvonalas rendezvényeket vállaltam el. Ennek a döntésemnek oka az volt, hogy mindig szerettem volna magas színvonalon dolgozni, amit a vezető szállodák, neves éttermek, legendás cukrászdák, színházak el is vártak tőlem. Megrendelőim mindig szem előtt tartották azt a zenei nívót, melyet képviseltem, és képviselek a mai napig is.

1999-ben egy kiemelkedő fontosságú verseny következett az életemben, harmonikával megnyertem egy országos zenei szólista versenyt, mely kapcsán az Év Szólistája díj első helyezését kaptam meg. Ugyanezen a versenyen a közönség is szavazhatott, és 83%-os szavazati aránnyal a verseny közönségdíjának első helyezését is megnyertem. Ezután sok televíziós és egyéb interjú következett, több fellépésen is részt vettem szólistaként, egy darabig foglalkoztak velem, de rá kellett ébrednem, hogy ez nem lesz örök állapot, és valamit tennem kell, hogy ne felejtsenek el az emberek.

Még ebben az évben egy másik jelentős esemény volt az életemben. 1999. augusztus 20-án történt, mely végleg eldöntötte, hogy mit szeretnék, és megmutatta számomra az irányvonalat. Megtudtam, hogy Esztergomban ad koncertet tanárom, Tabányi Mihály a zenekarával. Nem volt kérdés, hogy szeretném megnézni, de amikor megérkeztem, a szabadtéri koncertet elmosta a hirtelen jött nyári zápor. A szervezőknek sikerült megoldást találniuk, a helyi “Zöld Ház”-ba vitték az előadást, ahol hatalmas nézősereg várta már a koncertet. Hátramentem az öltözőbe, hogy köszöntsem Misi bácsit. Amikor meglátott, azt mondta, hogy ha eljöttem, akkor játszanom kell. Erre azt válaszoltam, hogy szerintem nem ez  a megfelelő pillanat, hiszen nem vagyok szmokingban, és egyébként sem vagyok színpadképes, mivel bőrig áztam, valamint hangszert sem hoztam magammal. Tanárom ettől függetlenül hajthatatlan volt:). Amikor a koncert a második felvonásánál tartott, az egyik szám után egy hosszabb monológot kezdett mondani “élete során egy művész ritkán talál olyan utódra, aki az életművét tovább folytathatja, de úgy érzem, hogy nekem sikerült megtalálnom. Soha, senkinek, semmilyen formában nem adnám oda azt a felbecsülhetetlen értékű hangszert, amellyel játszom, de most kivételt teszek.“

Ebben a pillanatban levette az egyedülálló, számára kifejlesztett speciális Hohner Golát, és ennyit mondott: “Köszöntsék a színpadon legkiválóbb tanítványom és utódom… Molnár Györgyöt!” A taps kitört, és én boldogságtól és meghatottságtól megrészegülten mentem a színpadra, a közönség ovációja közepette. Először egy musette keringőt játszottam egyedül, majd nagy meglepetésemre felvette Misi bácsi a tartalék koncert hangszerét, és zenekara kíséretével együtt, közösen eljátszottuk a Flick-Flack polkát. Komolyan mondom, hogy nem is tudtam magamról, annyira hihetetlen volt számomra, ami akkor és ott velem megtörtént. Amikor a számot befejeztük, kitört a vastaps… Ez a történet megvilágította számomra azt az utat, amit azóta is járok, és amelyről senki, semmilyen eszközzel nem tudna letéríteni.

Az élmények hatása alatt úgy éreztem, hogy minden adottá vált ahhoz, hogy saját önálló műsort állítsak színpadra. A nulláról felépítve öt hónap alatt kiválasztottam a helyszínt, megalakítottam a koncertzenekarom, meghangszereltem a majd két órás műsort, kitaláltam a repertoárt, végigcsináltam egy teljes próbasorozatot, elkészítettem a teljes reklámanyagot, majd 2000. január 22-én koncertzenekarommal színpadra álltam, ez volt az első, önálló, saját zenei produkcióm. Azt hiszem, hogy utólag már elmondhatom, álmomban sem hittem volna, hogy ennyire sorsdöntő lépés lesz ez a pályám, ismertségem alakulásában. Akkor csak azt tudtam, hogy szeretnék valami csodás, felejthetetlen élményt adni a közönségnek. Az első koncertem telt házas fogadtatása és sikere arra késztetett, hogy folytassam ezt az irányvonalat, és most már több mint 13 éve ezt az életutat járom. Hm… repül az idő:)!

A következő esztendő is bővelkedett sikerekben, 2001-ben megnyertem az Országos Harmonika versenyt, majd néhány hónappal később befejeztem tanulmányaim a Kőbányai Zenei Stúdióban. Ez utóbbi azért volt jelentős életrajzi állomás, mert zenei képesítésem már lehetővé tette, hogy tudásom továbbadva magánnövendékeket taníthattam. 2000-ben megalakítottam a Molnár Billentyűs Iskolát, ahol elsősorban zongorát és harmonikát valamint zeneelméletet oktatok tanítványaimnak. Az iskola most is működik, teljesen kezdőtől haladó szintig fogadok növendékeket életkori megkötés nélkül.

2001-ben megalakítottam egy kisebb formációt is, mely Molnár Trió néven került a köztudatba!

2002-ben ért az a megtiszteltetés, hogy egy szakmai bizottság döntése alapján a Budapesti Kongresszusi Központban ünnepélyes keretek között átvehettem a Nemzetközi Lyra díjat, mellyel a szakma is elismerte az eredményeim.

Ekkor fogalmaztam meg zenei hitvallásom is:

"Számomra egy-egy díj elnyerése nem csupán a szakma elismerését jelenti, hanem egész eddigi életpályám elismerését is. Ahányszor csak kitör a vastaps, úgy érzem, ismét sikerült egy kis lépést tenni a harmonika méltó helyre emeléséért a magyar és nemzetközi zenei életben. Célom, hogy minél többen megismerjék és megszeressék ezt a különleges hangszert és csodálatos hangzásvilágát, valamint hogy szakmai tudásomat, tehetségemet továbbra is megmutathassam."